Dátum: január 4. /szombat/
Téma: Feljelentés
Hangulat: Sokkos


Reggel 8-kor már a városba tartottunk. Mindenkinek nyomott hangulata volt, de a legnagyobb feszültséget Blankán lehetett látni. Akkor még nem tudtuk, mi vár ránk.
A rendőrség előtti parkolóban megállva, elfogott a rémület. Nem akartam bemenni. De Barnabást muszáj feljelenteni.
-Menjetek előre, mindjárt megyünk utánatok -szólt Ádám anyáéknak, mire bólintottak, és elmentek. 
Ádi közelebb húzódott hozzám, megfogta a kezem és megszorította.
-Nem lesz semmi baj -mosolyodott el halványan.
-Ennyire látszik?
-Igen. Nyugodj meg. Tudom, hogy ez a legrosszabb amit ilyenkor mondhatok, de tedd meg kérlek. Nem lesz jó, ha a rendőrök észreveszik a feszültségedet.
-Hjaj -sóhajtottam. -Menjünk. Kérlek. Nem akarok több időt itt tölteni, mint ami szükséges.
-Na gyere -mosolyodott el, és félvállról átkarolt.
Anyáék az előcsarnokban vártak minket. Blan az egyik széken ült és mérgesen nyomkodta a telefonját.
-Jó napot -hallottam apa hangját a recepciónál, amint éppen odaléptek.
-Blanka -kiáltottam a nővéremre. Hanyagul felemelte a fejét, majd egy "mi van?" nézéssel nézett rám. -Mi bajod?
-Semmi. Mer'?
-Ahha. Csak látszik, hogy minden bajod van, és dúlsz-fulsz. Miért?
-Csak. Semmi közöd hozzá.
-Ja bocs. Bocs, hogy próbállak megérteni -pattantam fel idegesen a székből. Blanka egy lesajnáló nézésre méltatott, aztán vissza is fordult a telefonjához. Csalódottan sétáltam vissza Ádihoz, aki egyedül álldogált apáéktól pár méterre.
-Komolyan nem értem -mondtam neki, mikor odaléptem mellé.
-Mit?
-Blankát. Mi ütött belé? El sem hiszem. Ez nem az én nővérem -néztem rá ridegen.
-Nekem is feltűnt a változás.
-De mitől? 
-Barnabás... -mondta ki a nevet olyan hanglejtéssel, mint aki most meg tudná ölni. Bár, ha jobban belegondolok, biztos megölné.
-Mi? Miért? Nem értem.
-Nézz rá. Ha kiejted előtte a nevét, a szeme olyan hirtelen villan fel. Tudom, hogy szerelmes belé.
-A francba. Azt én is tudom -mondtam kicsit ingerültebben a kelleténél. -Attól még nem kéne védenie! Nem szeretheti jobban azt az őrültet, mint a saját testvéreit.
-Látod, hogy de...

-Kérem, fáradjanak beljebb -szólt a rendőrtiszt. -Szóval. Miről is lenne szó?
-Szeretnénk feljelenteni  egy embert... -kezdte apa. -Illetve még gyereket -helyesbített.
-Értem -és azzal bele is kezdett. Leginkább apa beszélt, de mikor a szemtanúkra volt kíváncsi, elhallgatott. Kénytelen volt elmondani, hogy mi voltunk Ádámmal, meg még pár gyerek. -Azt akarják mondani, hogy a maga fia, aki 19 éves volt az egyik áldozat, és a kisebbik lánya, meg még pár vele egy idős srácok a szemtanúk? -húzta össze a szemöldökét.
-Igen -bólintott anya helyeslően.
-Remek... Akkor a következő kérdésem -és innentől kezdve minket bombázott velük. -És a kisasszony? -fordult Blanka felé, mi pedig lefagytunk.
-Mit én? -kérdezte Blanka nem túl kedvesen.
-Magának van hozzáfűzni valója ahhoz, amit a többiek mondanak?
-Igen. Annyi, hogy Barnabás igenis jó ember. Soha nem bántana titeket. Tuti csak kitaláljátok -pattant el nála a cérna. Felénk fordulva ordított. -Nem is ismeritek! Hogy foghattok rá ilyen idiótaságot? Szemetek vagytok -üvöltött önkívületi állapotban. Sokkolva néztünk rá, de azt hiszem szüleink voltak a legjobban ledöbbenve, hogy a mindig csendes lányuk ennyire kiborult.
-Kérem fejezze be! -szólt rá nyugodtan a rendőr, de mintha Blanka meg se hallotta volna, elfordította a tekintetét és kiviharzott a szobából.
-Blanka -kiáltott utána anyu, de abban a pillanatban becsapódott az ajtó. Apa anya karjára fektette a kezét és súgott neki valamit, amit nem hallottam. -Elnézést kérek a lányom nevében.
-Semmi gond. Rendben, ezzel el is intéztünk mindent. Ezennel Nemes Barnabás ellen letartóztatási parancsot fogunk indítani.
-Köszönjük a segítségét.
-Mi köszönjük. Viszlát.

Blankát a kocsi mellett találtuk meg. A padkán ült, felhúzott térdekkel és megint a telefonját nyomkodta. Feltűnt, hogy mostanában egyre többször...
-Ülj be a kocsiba, most! -szól rá anya, tényleg ellent mondást nem tűrő hangon. Már az úton voltunk, néma csendben, mikor anya újra megszólalt. -Mi volt ez kislányom? Elment az eszed?
-Nem!! Nem ment el. Csak egyszerűen én ismerem és ti nem! Azt sem tudjátok, hogy milyen valójában. Hogy milyen édes és kedves és...
-Édes és kedves? -borzadt el Ádám. -Pont ez az, ami egyáltalán nem illik hozzá. Hah... Még hogy édes és kedves... Jesszusom...
-Fogd be!!! Te csak annyit láttál az egészből, hogy egyszer megcsókolja Danát. Fel sem fogsz semmit. Különben is, meg se szólalj! Leléptél Londonba és nem figyeltél ránk -ripakodott rá Ádira. Szegény bátyám elkerekedett és elkeseredett szemekkel nézett vissza rá. Blanka szeme csak úgy izzott a dühtől, amikor ránk nézett.
-Blanka! Elég legyen! Különben is. Mi az, hogy édes és kedves? Honnan veszel Te ilyeneket? -kérdezte apa, egy pillanatra levéve a szemét az útról.
-Mi ez itt? Valami vallatás?? Komolyan... Amúgy, ha tudni akarjátok, akkor onnan veszem, hogy már 3 hónapja járok vele... -a végére elhalkult a hangja, de még így is kristálytisztán hallani lehetett.
-Mi??? -kérdeztük egyszerre anyával. Hogy mi??? Nem. Ezt nem hiszem el. A nővérem és Barnabás? Mi a franc folyik itt? Állj... Hát persze. Ez eddig nem tűnt fel... Idióta. -És múltkor sem a barátnődnél aludtál, igaz?? Barnabásnál voltál! -esett le a tantusz. Blanka hitetlenül nézett rám, mint aki csalódott bennem, de egy perc alatt visszanyerte a szenvedélyét... Szeme csak úgy elsötétedett.
-Igen. Nála aludtam. És ha tudni akarjátok, nem ez volt az első alkalom -mondta monoton hangsúllyal, egy fikarcnyi megbánás nélkül.
-Blan... -kezdtem halkan, de anya elnyomta az én hangomat.
-Megőrültél kislányom?? Neked tényleg elment az eszed!! Lefeküdtél vele?! Mégis hogy tehetted?? Nem gondolkodsz? 17 éves vagy!
-Szálljatok le rólam... -és innentől kezdve, hozzá sem szóltunk. Ádám összeszorított fogakkal (az arcán megfeszülő izmokból lehetett látni) és ökölbe szorított kézzel bámult ki az ablakon. Apa idegesen dobolt a kormányon. Az Ő büntetése később fog még jönni, mert tuti, hogy Blan ilyen könnyen nem úszta meg. Anya az ájulás határán volt, de türtőztette magát és mélyeket szívott a levegőből. Blanka a másik oldalon bámult kifelé az ablakon, néma csendben, feketén ragyogó szemekkel.
Én meg... Én meg középen ültem és gondolkodtam. Nem hittem el ezt az egészet...

Miután hazaértünk (persze anya és Blan nem velünk jöttek már), mindenki elment gondolkodni. Olyan 22 óra körül átkopogtam Ádámhoz.
-Gyere -hallottam a hangját. Benyitottam és egy sortban feküdt az ágyán. -Szia -mosolyodott el halványan. -Hogy vagy?
-Szarul... -ismertem be. Leültem a lábához. -Ádám.. Miért?
-Nem tudom... Ne kérdezd, mert nem tudom. Elvette az eszét a szerelem.
-Hmmm. -mordultam fel hangosan. Ha ezt teszi a szerelem én nem akarok az lenni!! -Itt aludhatok? Úgy, mint régen.
-Nem vagy ahhoz már nagy?
-Nem! -tiltakoztam.
-Gyere Te lökött -húzott maga mellé. Olyan régen aludtunk így. A bátyám és én. Egymáshoz bújva aludtunk el...