Dátum: szeptember 3. /csütörtök/
Téma: Vendég
Hangulat: Gyanakvó


És igen! Hétfőn este, olyan 22 óra körül Ben és családja megérkezett Budapestre, onnan pedig jöttek haza. Szegény fiú annyira elfáradt, hogy kedden még nem is jött suliba. Persze az igazgató úr mindenről tudott, ezért nem is kapott érte semmit, szüleinek igazolást sem kellett írniuk. Még jó. Na mindegy. Szóval a suli megkezdődött újra, és elkönyvelem, hogy pár 12-es fiúval a csapatunkban mi lettünk a legmenőbbek az idei évben is. Legalábbis eddig. A kilencedikesekről pár szó. Hát mit is mondhatnék? Az a-sok osztályfőnöke a rajz tanár, Ő nagyon kedves, jól jártak. Viszont a b-sek. Na, Ők fölköthetik a nadrágjukat, mert az igazgató úr lett az ofőjük.
A b-seknél, egy "csitricsapat" is található. Miniszoknya és kivágott, szűk toppok, magassarkúval, sminkkel. Bell-lel mikor először megláttuk Őket, szó szerint tátott szájjal bámultunk rájuk, mire hangos röhögéssel beviharzottak a terembe. Komolyan, Ők Vivien és csapata kisebb változata.
Apropó, Vivien...
Tavaly év végén kiszúrta magának Bencét... És engem. Persze nem úgy. Jaj. Érthetően. Szóval. Ráhajtott Benre, aki kedvesen (fogjuk rá) visszautasította, majd odajött hozzánk. Ben átkarolta Bell és az én vállamat, majd amiért megdicsértem az ingét adott az arcomra egy puszit. És ezt Vivien látta. Elvakította a szerelem, rászállt Bencére, mindenképpen meg akarta szerezni. Engem sem hagyott békén, próbált szétszivatni, beszólogatni, de csak egyetlen egyszer jött neki össze. Akkor viszont annyira kiborultam, hogy azonnal könny szökött a szemembe és elsírtam magam. Áron (!!!!) kezdett el felemelt hangon vitatkozni Vivivel, hogy mégis mit képzel magáról és miért tette, stb.
Bár, azóta is próbálkozik Bennél és engem sem hagy békén, de nem érdekel már.
Úgyhogy, az iskolapadot újra koptatjuk, Bent is kifaggattam az olasz útjáról, megismerkedtem a bátyjával (hmm, hogy ő is milyen helyes :D). Minden remek. :)


Ma reggel nyárias idő volt még, ezért egy farmer rövidnadrágot és egy spagettipántos toppot vettem fel fekete balettcipővel (vagy mivel. Az a kis "topánka"). Táskámat a hátamra kapva indultam a suliba. Aztán vissza a házba, mert ma csütörtök van, gitáróra, és persze a hangszert otthon hagytam. Elvacakoltam vele vagy 5 percet, mert a pengetőt sehol nem találtam, de az is persze, hogy a helyén volt, csak én lehetek ilyen szerencsétlen. Ha már otthon voltam, azt sem hagyhattam ki, hogy a tegnap elkészített sütiből vágjak magamnak. Egy szó, mint száz; késésben voltam. Ezáltal Bella is, mert megbeszéltük, hogy a sarkon találkozunk. Futólépésben indultam meg, közben a telefonom is folyton csörgött, mert vagy Ádám hívott a munkahelyéről vagy Bella, hogy hol a fenébe vagyok.
Késve értünk angolra. Ajj. Miért kell angolnak lenni?? Vagy miért pont akkor, amikor kések?? 
-Antalfy és Epresy! Megmagyaráznák a késésük okát? -szólalt meg az álmaimban is kísértő, rikácsoló hang.
-Khm -köszörültem meg a torkom -Elnézést a késésért, ez az egész az én hibám. Bella semmiről nem tehet -mondtam a már jól betanult szöveget. Tavaly ilyenért kaptam vagy 3 beírást, de ez van. Nem hat meg.
-Igen. Persze. Epresy soha nem tehet semmiről. Nekem megfelel.
-Mi? -kérdeztem.
-Miss Epresy. Sit down (Epresy kisasszony. Üljön le) -mondta Bellnek, aki szófogadóan leült. -Miss Antalfy. Please (Antalfy kisasszony. Kérem)-mondta ki a már jól ismert mondatot, egy vicsorgás közepette. Ami ugye azt jelenti, hogy felelek. Hurrá. Már a második órán!!! Jézusom. Tavalyi szavak. Jaj. Nekem végem.
-Üljön le, 3-as -adta meg végül. Na jah, 10 szó, abból 6 jó, egy majdnem és 3 amit egyáltalán nem tudtam.
A további napom jó volt, a tanárok még jó fejek, de megszokva már az elmúlt évekből ez csak az első héten tart. A gitár is hamar elment, Bennel járunk Béla bácsihoz mind a ketten és most kaptunk még egy kislányt. Már amennyire annak lehet nevezni. 9/a-s, Nóra. Egy aranyos lány, eddig még nem gitározott, de nagyon szeretne és azért jött ide. Bennel mentem haza, végigröhögtük az utat.

Apa (szokottnál jóval hamarabb) már 6-kor otthon volt, aminek rettenetesen örültem. A konyhában ültünk és beszélgettünk, amikor megszólalt a csengő. Ránéztem az órára. Este 7. Ki az?!
-Vársz valakit? -nézett rám apa, mire megráztam a fejem.
-Kinyitom -felálltam a székről és az ajtóhoz léptem. -Igen? -nyitottam ki.
-Jó estét -köszönt rám az ajtóban álló idegen. Elállt a lélegzetem. Egy magas (kb. nálam fél fejjel magasabb), sötétbarna hajú, és sötét, már-már fekete szemű, 18 év körüli srác állt előttem. Vékony, telt ajkai voltak, ami rettenetesen emlékeztetett valakire, de akkor fogalmam sem volt, hogy hova tegyem.
-Neked is. Szia. Segíthetek? -dadogtam a sokktól. Egy óvatos mosolyra húzta száját. Kezében egy bőröndöt tartott, amit most lerakott a lépcsőre.
-Igazából, nem tudom, jó helyen járok-e? Antalfy Gábort keresem -mondta, és feltűnt, hogy kissé francia akcentusa van.
-Igen. Itt lakik. Ki keresi? -húztam össze a szemem.
-Elnézést. Prezsler Zsombor -mosolyodott el kedvesen. Az a mosoly... Tényleg emlékeztet valakiére.
-Antalfy Daniella Alexa. Örvendek. Azt hiszem. Gyere be, odavezetlek -bezártam utána az ajtót, elvettem tőle a bőröndöt és felakasztottam a kabátját, majd a konyhába vezettem.
-Apa. Téged keresnek -mondtam, mire kérdőn nézett rám. -Gyere be. Apa, Ő itt... Ő itt...
-Zsombor. Prezsler Zsombor -segített ki, mire elvörösödtem.Francba, elfelejtettem a nevét. Apa összehúzott szemöldökkel nézett rám, nagyon elgondolkodott valamin.
-Köszönöm -súgtam oda a srácnak.
-Nincs mit -mosolyodott el. Megint. Honnan olyan ismerős az a mosoly?? Ahh a francba is...
-Elnézést kérek uram, a zavarásért. Főleg az ilyen későiért. De halaszthatatlanul beszélnem kellett magával.
-Velem?
-Igen.
-Mégis miről? Hát halljam!
-Öhm... Nem lehetne... Nem lehetne négyszemközt?
-Ő a lányom -mutatott rám. -Előtte is mondhatod.
-Kérem, uram. Ez tényleg fontos.
-Hát jó, akkor gyere a dolgozószobámba -és ezzel a lendülettel fel is állt és bevezette a szobába. Döbbenten meredtem magam elé, lehunyva a szememet ezt az idegen srácot láttam magam előtt. Nem gondolkodtam sokat, kettesével szedve a lépcsőfokokat, berohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Bevágódtam az ágyamba és egyszerre nyúltam a laptopomért és a mobilomért. Miközben tárcsáztam, azonnal kerestem a névre FACEBOOK-on. Amikor hallottam, hogy beleszóltak a készülékbe, sikítottam egyet.
-Jézusom Dana. Megsüketülök. Mi van? -kezdett el aggódni.
-Nem. Nincs semmi. Gyere fel azonnal FACEBOOK-ra.
-Mi? Miért?
-Mutatok valamit. Illetve valakit -mondtam, mert abban a pillanatban megtaláltam a megfelelő adatlapot. Egy gombnyomással már küldtem is.
-Úristen -hallottam sikítani barátnőmet.
-Várj, hívom Tinát is, konferenciába.
-Oki!
-Szia Tina -köszöntünk egyszerre neki, mikor becsatlakozott a beszélgetésbe.
-Sziasztok. Na, mi volt ilyen sürgős? -hallottam az izgatottságot a hangjában. Neki is átküldtem a profilt. Abban a pillanatban akkorát sikított, hogy szerintem az anyja szívrohamot kaphatott.
-Ki ez a jóképű gyerek Dana??
-Igen. Ki ez? -kérdezte Bell is.
-Elhiszitek, ha azt mondom, hogy fogalmam sincs?? Egyszer csak csengettek, és Ő jelent meg az ajtóban.
-Ő??? Ez a srác álomhelyes!! -olvadozott Tina.
-Uu nézzétek meg a képeit. Mindegyiken olyan jól néz ki -áradozott Bell, aztán észbe kapott. -De... Mit keres nálatok?
-Fogalmam sincs. Jobban mondva de. Apát. Vele akart beszélni. Most is a dolgozó szobában vannak.
-5 perc és ott vagyok -mondta Bella és letette a telefont. Hangosan felnevettem és Tinával beszéltem tovább, aki sajnos nem tudott ilyen könnyen eljönni, viszont csókoltatja Zsombort. :D
Bella tényleg itt volt pár percen belül. Mikor ajtót nyitottam neki, hangosan felröhögtem és megöleltem.
-Hol vannak??
-Ott -mutattam a szobára. -Gyere, menjünk a nappaliba.

Talán 2 órát beszélgettünk, mikor nyílt a dolgozó és apa, majd nyomában az idegen srác kilépett.
-Szia Bella -köszöntötte apa kedvesen.
-Szia...sztok -mondta Bella, egy kis meglepettséget színlelve, mintha nem tudott volna a vendégünkről.
Zsombor készségesen intett neki, mire Bella furcsa, csillogó tekintettel nézett rá. Kikísértem barátnőmet a kapuhoz, ahol megvitattuk, hogy élőben még helyesebb, mint a képeken, és milyen szép a mosolya. Sikongattunk még egy sort, majd visszamentem a házba, ahol apa és Zsombor rám vártak. Míg az előző arcán a meggyötörtség, döbbenet, rémület és a sápadtság keveredett, addig az utóbbin hála és megkönnyebbültség látszott.
-Dana, kérlek kísérd fel az úrfit a vendégszobába. Az elkövetkezendő napokat Zsombor itt fogja tölteni. Én most elmegyek kicsit, telefonálnom kell.
-Oké, gyere -fordultam Zsombor felé, de nem tetszett nekem apa. Felkísértem a vendégszobába. -Ez lenne az. Fürdő ott. Ez csak ezé a szobáé. Ha valamire szükséged van, az enyém kettővel van odébb. Szólj nyugodtan -mosolyogtam zavartan.
-Köszönöm. Öhm... Esetleg holnap nem mutatnád meg nekem a várost? Tudod, nem sok mindent tudok Magyarországról, mert magyar vagyok, de nem itt élek, hanem...
-Franciaország -vágtam a szavába.
-Tessék? Honnan tudtad?
-Felismertem az akcentusodat. Tudod, én is tudok franciául. Anyanyelvi szinten, szóval felismerem.
-Igen -mosolyodott el zavartan. -Remélem azért annyira nem feltűnő.
-Aki nem tud franciául annak fel sem fog tűnni. Különben is jól áll, nem kell szégyellni -mosolyodtam el bátorítóan. -Egyébként persze, körbevezetlek, de nekem holnap iskola. Az után tudlak csak.
-Nekem megfelel, köszönöm.
-Jó éjt -becsuktam magam mögött az ajtót. Istenem ez a gyerek irtó helyes. És franciaaaa. *.*

Lementem a nappaliba és beraktam egy filmet. Apa olyan 22 óra körül ért haza. Kicsit visszatért belé a szín, de még mindig rosszul festett.
-Jól vagy? -léptem oda mellé.
-Miért nem alszol még? Holnap iskola.
-Teszek rá... Téged vártalak.
-Hát itthon vagyok. Menj, aludj. Jó éjt.
-Apa... Ki ez a srác és miért marad itt?
-Csak. Ezt majd máskor. Csak kérlek ne kérdezősködj. Mindennek eljön az ideje, amikor megtudjátok. Jó éjt.
-Na de apa!!!
-Mondom jó éjt. Ne kelljen többször elmondanom -mordult fel. Sértődötten megfordultam és bementem a szobámba.
Egész este csak gondolkodtam. Annyira jóképű az a srác. És kedvesnek is tűnik. Majd holnap megkérem, hogy meséljen magáról. De az a mosoly. Nem megy ki a fejemből. Annyira ismerős, mintha már láttam volna. Vagy legalábbis emlékeztet valaki mosolyára. De kiére???