Dátum: december 9. /szerda/
Téma: Felkelés
Hangulat: Fáradt


Ólomsúlyúnak éreztem a szemhéjaimat. Az is nehezemre esett, hogy fel bírjam nyitni. Legszívesebben csukva tartottam volna, de tudtam, muszáj magamat megerőltetnem és felkelnem. Úgy éreztem, túl sokat aludtam már. Nagy nehezen kinyitottam a szememet. Foltokat láttam, feketeséget, kis apró csillagokat. Kitisztulva minden nézetem megváltozott.
Egy komor, fehér szobában feküdtem egyedül. A szoba egyik falán hatalmas ablak terebélyesedett. Kinéztem rajta. Ott is minden fehér volt. Havazik. Nehezen, de elmosolyodtam. Hol vagyok? Nem tudtam megállapítani. Azt tudtam, hogy nem a szobámban vagyok.Rettenetesen fáj a fejem... Mi történt?? Semmire nem emlékszem. A fejem, mint amit ezer kő borított és nyomott széjjel. Fel akartam ülni, de valami nem engedett. Erőm nem volt, karomat mozgatni sem bírtam. Bizsergés járta át a testemet. Alig éreztem valamit.


-Jó napot! -hallottam egy hangot. -Hogy érzi magát?
-Rettenetesen -feleltem halkan. Igazából fogalmam sincs, hogy tudtam megszólalni.
-Ezen annyira meg sem lepődöm -mosolyodott el a férfi. Fehér köpenyt viselt, őszes haja és sötét szemei voltak.
-Kórházban vagyok? -kérdeztem összevont szemöldökkel.
-Igen.
-De miért?
-Nem emlékszik semmire? -kérdezte, mire csak a fejemet ráztam. -Rendben. Akkor ideje mesélnem -mondta, azzal megfogott egy széket és leült mellém. -Szóval... -és belekezdett. Ennyi lenne a történetem:
Autóbalesetet szenvedtem. Az utak lefagytak, én pedig kicsúsztam. Egy másik autóssal is karamboloztam, aki a helyszínen meg is halt. Először a szalagkorlátnak csapódtam, ami átszakadt, majd egy út menti fa oldalában álltam meg. A mentősök és tűzoltók majdnem 2 órán keresztül szenvedtek, míg kiszedtek a kocsiból. Állítólag rettenetes állapotban voltam, sok vért vesztettem. A fejemet is bevertem. 3,5 napig feküdtem kómában (!!!). A másik autós pedig... Az autó orránál érte az ütközet, majd kipörgött. A fejét ütötte be, majd az ijedtségtől szívrohamban meghalt. Egy 29 éves férfi volt... És... És én lettem a gyilkosa...
Üveges tekintettel bámultam magam elé.
-Daniella... -Szólt halkan a doki. -Van itt még valami. Tudom, hogy fáradt és nem ez lenne a legjobb alkalom, de a szülei azt mondták, most mondjam el.
-Ki vele. Halljam. Ezek után rosszabb nem lehet -mondtam halkan.
-Ne merjen fogadni -mondta kissé nehézkesen. Egyenesen a szemébe néztem, de megrémisztett. -A bal oldala teljesen az ajtóhoz szorult. A lába is és a keze is az ajtó és az ülés közé nyomódott. Érzi most a kettő közül valamelyiket? -kérdezte.
-Ne-hem. Csak ilyen apró bizsergést...
-Értem. Nos... Jobb mimnél előbb túlesni rajta... Lehetséges, hogy nem pont úgy fognak működni az érzékszervei, ahogyan eddig. De ez csak egy helyzeti állás, nem biztos semmi sem. Sajnálom -szemei csalódottságot, sajnálatot és együttérzést sugároztak. Az enyém pedig elgyötörtséget. Hirtelen megteltek könnyel. Nem akartam felfogni. Mi?! Az nem lehet...
-Lebénulhatok? -kérdeztem a könnyeimmel küszködve.
-Nos... A lába biztosan nem, az maximum kicsit rosszabban fog működni, mint eddig. Viszont a karjára nem vállalok garanciát -lesütötte a szemét.
Patakként folyt végig a könnyem az arcomon. Nem... Nem-nem-nem és nem! Az egyszerűen nem lehet. Sokkot kaptam. Eszeveszetten kezdtem el a bal karomat csapkodni, de semmi nem történt. Annyit értem el ezzel, hogy benyugtatóztak és délutánig aludtam.


Amikor felkeltem, 3-an álltak a szobámban. Blanka, Ádám és... Zsombor. Semmi kedvem hozzá. Nem akartam látni.
-Menj...Menj ki kérlek -nyögtem a szavakat. Fájt ezt mondani neki... Fájt minden vele kapcsolatban. Alig akarom felfogni, hogy a bátyámba szerettem bele. És ami a legrosszabb, hogy még mindig férfiként nézek rá, nem pedig testvéremként.
-Dana... Kérlek -kezdte. Hevesen megráztam a fejem.
-Kérlek. Nem akarok most veled beszélni. Sajnálom -elfordítottam a tekintetem. Lehorgasztott fejjel indult az ajtóhoz, de egy pillanatra visszanézett rám. Az asztalhoz lépett, majd lefektette a csokrot amit hozott. Még egy pillantás rám... És kiment.
Blan és Ádi estig bent volt nálam. Beszélgettünk és nevettettek. Elfelejtettek velem mindent. Boldog voltam.
Viszont mikor elmentek...
Három dologra tudtam csak gondolni.
1. A barátaim (és sajnos Zsombor is...) SMS-ekkel dobálóztak. Rengeteget nevettem, a többin pedig szinte sírtam.
2. A lábam és a karom. Nem, nem akarom elhinni, hogy lebénulhatok. Az... Az nem én lennék. Oda lenne minden... Az életem. Nem akarom. :'(
3. Zsombor. Fáj, hogy elhallgatott előlem mindent. Tudta, de nem mondott semmit... És kihasznált. Úgymond rám mászott miközben végig tudta, hogy a húga vagyok. Én meg lettem az áldozat, aki a csapdájába esett, bedőlt neki és beleszeretett. Nem... El sem tudja hinni mennyire fáj.
Fáj minden...

Dátum: január 5. /kedd/
Téma: Egy hónap
Hangulat: Fura


Egy hónap. Kerek egy hónapja volt a baleset, és ezt az időt végig a kórházban töltöttem. Lemaradtam mindenről.
Egy hete kezdtük el a fizikoterápiát. Nem, még mindig nem tudok normálisan járni, és rettenetesen félek, hogy ezek után soha nem is fogok. Persze az orvosok és mindenki más is nyugtatni próbál, hogy ne gondoljak rögtön a legrosszabbra. Tudom, hogy gyakran túlreagálom a helyzeteket, de akkor is félek, és ez szerintem érthető.
-Dana, kérlek -könyörgött már vagy egy fél órája a doki. Egy fiatal, kb. 25 éves srác a gyógytornászom, vagy a fizikoterapeutám vagy mi.
-Nem!!
-De mégis miért?
-Nem akarok még egy kudarcba fulladt kísérletet -mondtam határozottan. Tegnap sem, tegnap előtt sem, se az előtt nem sikerült megállni mind a két lábamon. A bal oldalit egyáltalán nem érzem. Csak vonszolom magam, vagy tolószékben kitolnak, ha ki szeretnék menni az udvarra.
-Soha nem fogsz járni, ha meg sem próbálod. Kérlek gyere már! Tornáztatni kell Te is tudod.
-Ajj. Hagyjál már -kiabáltam rá szegény srácra. Elkerekedett szemekkel nézett rám.
-Nem -jelentette ki.
-Tessék?
-Jól hallottad. Gyere -az ágy mellé lépett, leszedte rólam a takarót. Bal kezét a térdhajlatom alá rakta, a másikkal a hátam alá nyúlt, majd felemelt. Azt se tudtam mit csináljak, a nyakába kapaszkodtam.
-Márk!! Engedj el! Hallod -halkan kuncogtam. Elkezdtem ütni a hátát, de szorosabban fogott. Már röhögtem, mire letett a tolókocsiba. -Szemét vagy -azzal a lendülettel hozzávágtam a legközelebbi tárgyat, ami egy párna volt. Hááát. Dobtam már erősebbet is. Igaz, hogy az arcába repült, és amikor leesett a földre, az arca nagy, kerek szemeit mutatta, amivel engem bámult. Majd hirtelen hangosan felröhögött. Nem tudtam elképzelni mi ilyen vicces.
-Ennyi?? Ennyit tudsz ütni?? Komoly? -röhögött.-Na menjünk inkább és eddzük ezt!
Szóval így történt, hogy ma is bementem tornára, de megint elestem. Komolyan mondom, már fáj a fenekem ettől a sok eséstől. :D
Elméletileg még 2 hét itt bent, aztán hazamehetek. Már nagyon várom. Meguntam az életemet is itt bent. Igaz, hogy volt bent egy csomó mindenki. Ádám és Blanka minden nap itt dekkolt, és információim szerint Zsombor is, de hozzám nem jött be. Bence minden második napon, Bell minden harmadik napon, Patrik akkor amikor épp kedve volt, Tina és Dom szinte folyton itt akart lenni, Áron pedig nem tudott mit kezdeni magával, ezért Ő is bent volt. Imádom a barátaimat.
Nagyon mennék már haza. Mindent várok.
Várom, hogy járhassak, friss levegőt szívhassak, és a kertemben lehessek. Vagy Black Heaven mellett. Már hiányzik a lovam, és az is, hogy lovagolhassak. Igaz, hogy Ádi elvitte párszor meglovagolni, de az még sem ugyan az. Nem az Ő lova. Hanem az enyém.
Na, majd meglátjuk mi lesz két hét múlva. Hazamehetek végre?? Nagyon remélem...