A 10-ik túránkat Vali néni a Dömös-Rám szakadékhoz tervezte. Ez a túránk a többihez képest elég költséges lett volna, ha Vali néni nem vet be mindent. De sikerült Neki meggyőzni az Önkormányzatot, a Platán Ápolási Intézetet, a Kincs Kultúra Egyesület tagjait és a Kincsesbánya gyermekeiért alapítványt arról, hogy ez nagyon fergeteges és csodálatos túra. Ők így támogattak minket, ezért szüleinknek csak a szendvicset, üdítőt és egy kis rágcsát kellett csomagolniuk (chips-cola tilos!) és már mehettünk is.

Egy borongós vasárnap reggel indultunk az Iskolától. 2,5 óra utazás után értük el célunkat, Dömöst. Alig vártuk már, hogy ide érjünk, egyikünk se járt még itt. A netről tájékozódva már tudtuk, hogy ez nem egyszerű hely, de csodálatos. És valóban csodálatos helyre jöttünk. A Duna-parton parkolunk le, innen indult az utunk Dömös szűk kis utcáin a rám szakadék felé. A házakat elhagyva értünk be az erdőbe. Hamar el is jutottunk az első akadályhoz, ami egy kis patak volt. Itt csak a köveken és kidőlt fákon egyensúlyozva tudtunk átkelni. Még kb. 1 km-t mentünk és megtaláltuk uticélunkat a Rám-szakadékot. Egy kis patak medrében haladtunk felfelé. A kövek, a kidőlt fák és az iszap sem akadályozott minket. Meg van! Ide értünk! Kiáltottunk fel többen, mikor megláttuk a sziklák falába épített korlátokat. Innen már nem volt visszaút, csak előre. Egymást segítve haladtunk tovább ezen a mászós, néha bujkálós szakaszon. Ezen átérve megpihentünk. A felnőttek „észosztása” után a nehezebb rész következett. Egy vízesés mellett létrán másztunk feljebb és feljebb. Ez nem volt olyan egyszerű, a létra vizes volt és az előttünk haladók miatt már sáros is. Nagyon csúszott. Itt döbbentünk rá, hogy miért is volt az „észosztás”. Azt hittük, hogy túl vagyunk a nehezén és NEM. Itt már csak korlát volt, létra nem. Egy szűkebb sziklarésen kellett felmászni. Lentről toltak, fentről húztak minket. Elkelt a segítség! Na ez volt a legnehezebb rész. Lassan kiértünk a szakadékos részről, amit nagyon bántunk, mert hihetetlen izgalmas volt. Az sem számított, hogy kicsik és nagyok egyaránt „megfürödtek” a patakban. „Mentünk volna még egy kört!” A fejünk felett kidőlt fák, a belógó sziklarészek a víz által kimosott kövek, a fák, amik gyökerei kilógtak a földből (sok helyen csak ezekbe tudtunk kapaszkodni) egyszerűen leírhatatlan, hogy mennyire csodálatos volt.

Ezt látni kell mindenkinek!

A hegytetőn megpihenve, még csodálkoztunk az alattunk elterülő mélység szépségében. „Gyönyörű!” gondoltuk mindannyian és ezzel a képpel indultunk vissza a madárhangtól hangos erdőn keresztül a buszhoz. Oda már nagyon fáradtan értünk, de Vali néni meglepetésre ezt feledtette velünk. Rétest kapott minden résztvevő. Ismét 2,5 órás buszozás várt ránk hazáig. Este 18.30 körül értünk ismét az Iskolához. Szerintünk nagyon jó kis túra volt!

Mi gyerekek, de szerintünk a felnőttek is egyetlen egy  „dolgot” hiányoltunk. BURKUS kutyát. Ő most ide sajnos nem jöhetett. De reméljük, a kupát Ő is megkapja, mert csak erről az egyről hiányzott (igazoltan)!