Októbernek hűvös, ám napsütéses reggelén, kis csapat vágott neki az ismeretlennek a Bakony keleti vidékén. Kezdetben ismerősnek tűnt a táj, ám miként az út elfogyott és ösvényre váltott, már az újdonság szelleme lengte be az erdőt. Amire pedig nem számított senki, az ösvény is véget ért és kiút sem látszott, csupán a mélység amely útját állta a túrának. Azám, csakhogy a mélység peremén keskeny ösvénynek tűnő csapás volt vélhető, amelyen kelet felé haladva erősen lejtős, majd erősebben emelkedős részek váltogatták egymást. Mint minden ösvény egyszer véget ér, itt sem történt másként. Ismerős erdei útra lelt a csapat. Az első keresztút válasz elé állította a fáradtakat és a még fáradtabbakat, merre tovább. Néhányan a közelebbi utat választották, többen a Macskaér felé, a hosszabb útra tértek. A Macskaéri pihenőnél azonban együtt volt a csapat.
Mindenki a többiért, a többi mindenkiért.
A víztározó élénkülést hozott. Burkus egy jót fürdött a tó hűsítő habjaiban, az ifjúság elemet cserélt és hunyót játszott, a legkisebbek pedig futkároztak, Burkusnak botokat dobáltak a víz felé. Egy kilométerrel lejjebb mára lépések számai is látszottak a lábakon. 9 km fel és le, kellemes fáradtságot eredményezett a nap során.
Vivien sajnálta csupán, hogy ott a nagy erdő és Ő egy fára sem tudott felmászni, pedig nagyon szeretett volna.