Harminckilencedik rész 2014-09-10

Dátum: február 7. /vasárnap/
Téma: 1 hetes kerülgetés
Hangulat: Őszinte




1 hete, mióta a tónál Ben bevallotta, hogy szeret, azóta nem beszéltem vele, és még csak nem is találkoztunk. Nem akarok vele találkozni, de muszáj lesz. Márk is azt tanácsolta, hogy beszéljek vele, mert ez így nem mehet. Nem kerülhetem el életem végéig. Meg le is cseszett, amiért ilyen elméleteket szövök, hogy én valakinek a terhére leszek. Megmondta, hogy ugyan olyan ember vagyok, mint régen, annyi különbséggel, hogy lassabban járok. Hát, köszönöm. Ha pl. gyereket akarok, hogy fussak utána?? Nem, én ebből az életből nem akarok semmit... Apácának állok. Tényleg...:'D Jó, ez persze csak vicc volt. Azt sem lennék képes elviselni.

Szóval ma, elszántam magam. A térdemen doboltam, amíg a telefon kicsöngött.
-Igen? -hallottam meg mély hangját.
-Szia -köszöntem halkan.
-Lex -hangja döbbent volt. -Mi történt veled? Egész héten nem vetted fel a telefont.
-Tudom, sajnálom. Viszont beszélni szeretnék veled. Át tudsz jönni holnap suli után?
-Mit szólsz, ha még most átmegyek? Nem tart semeddig.
-Rendben. Akkor várlak. Szia -és letettem.
Talán egy 20 perc múlva meg is érkezett. Zsombi nyitott ajtót és engedte be, majd küldte fel a szobámba. Mikor belépett az ajtón, én épp akkor jelentkeztem ki FACEBOOK-ról. Szótlanul leült az ágyam végébe és engem bámult, míg el nem rendeztem mindent. Nem mosolygott, arca komoly volt, viszont a szemén látni lehetett, hogy jól szórakozik a bénázásomon. Ja, hogy érthető legyen: a laptop töltőbe beleakadt a lábam, nem bírtam letenni a gépet. Utána meg leejtettem. Na mindegy. Nem ez a lényeg, tudom, hogy béna vagyok.

-Mondd, mi a baj? -nézett rám aggódva.
-Tisztázni szeretnék veled mindent.
-Mi mindent?
-Bence... Tudod miért rohantam el múltkor? -kérdeztem, mire megrázta a fejét. Elmondtam neki mindent. Minden egyes elméletemet ami csak eszembe jutott még múltkorról. Arcán döbbenet és elgyötörtség volt.
-Lex... Ezt most Te sem mondod komolyan, ugye? Mi az, hogy nem élsz teljes életet? Dana, Te meg vagy húzatva, esküszöm -mondta elképedve a szavakat. És feltűnt, hogy Danának nevezett. Mióta ismer, soha nem szólított a szokványos becenevemen, mindig Lex voltam. Ez az első alkalom.
-Sajnálom. Én akkor is így érzem -lehajtottam a fejem és a sírással küszködve bámultam a combomon lévő kezeimet.
-Nézz rám! Nézz a szemembe és úgy mondd ki -hangja halk, mégis parancsoló volt. Az államnál fogva felemelte a fejemet, ezzel kényszerítve (megint), hogy a szemébe nézzek. Tekintetemet belefúrtam az övébe.
-Én... Én nem akarok... Nem akarok senki terhére lenni -mondtam a szemébe (többé-kevésbé). Elfordította a fejét, majd szó nélkül felállt és az ajtóhoz sétált. A könnyeimmel küszködve néztem rá. Megállt és az ajtóból nézett vissza rám.

-Felejtsd el akkor, hogy bármit is mondtam. Felejtsd el. Semmi közöd nem lesz hozzám, ne aggódj. Viszlát -és ezzel becsukta az ajtómat. Hallottam a lépcsőn a dobogást, ahogy lerohant, majd a bejárati ajtó csapódását is. Gyors kiültem az ablakba és pont láttam, ahogy a kaput is becsapja maga után és idegesen elviharzik. Addig bírtam. Patakokban kezdett el folyni a könnyem. A telefonomért nyúltam és tárcsáztam. Amikor felvette, csak ennyit mondtam:
-Gyere át. Szükségem van rád -és le is tette. Tudtam, hogy fél órán belül itt is lesz. És persze megint igazam lett.

-Mi a baj?? -jött be a szobámba. Felpattantam az ablakból (mióta Ben elment, ott ültem) és a nyakába borulva sírtam. -Cssshh. Ne sírj. Mi történt?
-Segítened keheell.
-Persze, de miben?
-Döhöntést ho-hozni -szipogtam. Leültünk az ágyamra és elmondtam neki is mindent. Azt is mi volt ma Ben-nel. Rosszallóan nézett rám. Rögtön tudtam, hogy mi lesz ebből a beszélgetésből. Le fog beszélni mindenről.
-Nem mondhatsz le a normális életről! Hisz ugyan olyan ember vagy, mint bárki más. Mellesleg egy gyönyörű, fiatal, élettel teli lány.
-Akinek a bal lába béna.
-Nem béna. Az, hogy lassabban mozogsz még nem jelenti azt, hogy ne tudnál járni. Hát nézz magadra. Rá tudsz állni, nem?
-De... -mondtam halkan.
-Na. Bence meg szeret téged. És ezt akarod, nem?
-De...
-Akkor hajrá. Most Te voltál a ludas, Neked is kell jóvá tenned. Hívd fel.
-De... -kaptam fel a fejem.
-Igen? Mi de?! -nem szóltam. -Igen, én is így gondoltam. Most gondolkozz el, mit beszéltünk, aztán hívd fel szerencsétlen srácot és kérj tőle bocsánatot -enyhén rendre utasított, bár igaza volt. Komoran nézett rám. Azt hiszem kicsit sokkoltam a döntésemmel, bár sikerült minden eddig felépített falat ezzel lerombolnia. Azt a falat, ami nem tett volna nekem jót, és ebben is igaza volt. Egyszerűen mindig igaza van.

Az ajtóhoz lépett és már épp húzta volna be maga mögött, mikor eszembe jutott valami:
-Ádi -kiáltottam utána, mire mosolyogva nyitotta vissza az ajtót. -Köszönöm. Te vagy a legjobb testvér a világon!
-A húgomnak bármit. Szeretlek Alex. Rám mindig számíthatsz. Most pedig figyelj oda mit mondasz -bökött a telefonra, majd a fejét csóválva, ám de mosolyogva lépett ki a szobából.
Tárcsáztam (ma már nem tudom hányadszorra), de hirtelen oda lett minden önbizalmam. A telefontól ugyanis ezt a választ kaptam:”Sajnáljuk, a hívott szám pillanatnyilag nem elérhető. Kérjük, ismételje meg később a hívását vagy a sípszó után hagyjon üzenetet."

Kikapcsolta a telefonját. Annyira megsértettem, hogy beszélni se akar velem. Ezt rettenetesen elcsesztem. Mérgemben még a telefonomat is eldobtam, ami darabjaira hullott szét, de nem érdekelt. Eldőltem az ágyamon, a telefont a földön hagytam és újra zokogásba kezdtem. Ma már másodszor ugyan az miatt...

szerző: Laure Dessauge



Impresszum
Te vagy a(z) 2560032 látogató
A weblapot készitette
Elérhetőségünk: | 8044 Kincsesbánya Kincsesi út 39. | e-mail:

Betöltési idő: 0.039 másodperc